Kinő a fű a repedésekben a járdán, vési az utat a megüresedett életben. Behatol a napfény a lélegzetembe a falevelek nyílásain keresztül. Ajkaimon megváltozik a levegő mérgezővé. Mint a szeretet a fejemben. Mint a teher súlya a testben, a tüdőben, az időben. A levegő terhe szétrombol, összetör, széteső viasszal teli korsó vagyok, eggyé válok a zajjal és az énem meg-megszakított sóhajaival a fájdalom és a ragacsos kén közötti bűzben. Drótvezeték húzza a mosolyt az arcomon, ha a nevetés ingerét érzem a lapockáimban.
Mert iszapból vagyok. Sárból vagyok. Ha esik, bosszantó, piszkos latyakká változom, sárként ragadok a cipőre és a kézre. Sárból vagyok. Ha felmelegszik a levegő, megkeményedek és szétrepedezek, mint az agyag. Sárból vagyok, a szám kőből és a szememben a szennyes homok, amelyet elfúj a szél.
21.5.12
Mert iszapból vagyok. Sárból vagyok. Ha esik, bosszantó, piszkos latyakká változom, sárként ragadok a cipőre és a kézre. Sárból vagyok. Ha felmelegszik a levegő, megkeményedek és szétrepedezek, mint az agyag. Sárból vagyok, a szám kőből és a szememben a szennyes homok, amelyet elfúj a szél.
